Áprilisban nemcsak az időjárás szeszélyes, hanem a megtett távok is. Ebben a kihívásban minden edzés számít… vagy épp nem. Vajon melléd áll a szerencse? Hányszor húzod be a triplát, és hányszor viszi a bank a kilométereidet? Nézzük a számolást! Az adott aktivitás Strava activity ID-jének utolsó számjegye dönti el, mennyit ér az aznapi mozgás. Sajnos ez az azonosító csak számítógépen látszik: amikor rákattintasz az aktivitásodra, a linkben jelenik meg. 0 = nem számít 1, 4, 7 = normál táv 2, 5, 8 = dupla táv 3, 6, 9 = tripla táv Vagyis lehet, hogy egy 4 km-es séta végül 12 km-t ér, de az is lehet, hogy egy hősies 10 km sajnos semmit sem ér.

A februári napi 5 km után egy olyan célt tűztem ki magam elé, ami bár nehéznek tűnt, abból a szempontból mégis könnyebb volt, hogy nem volt „kötelező” minden nap elérni valamit, hanem éppenséggel lehetett előre dolgozni, vagy az elmaradást utólag behozni. Márciusra az volt a célom, hogy elérjem az 500 000 lépést és az 5 000 méter emelkedőt. Ezt az órámmal mértem, így nemcsak az edzések, hanem minden egyéb mozgás is beleszámított.

A japán intervallumos gyaloglás nekem az egyik legszimpatikusabb mozgásforma lett az utóbbi időben. Pont azért, mert pofonegyszerű, mégis van benne rendszer és ritmus. Nem futás és nem is laza séta, hanem a kettő közötti átmenet: pár perc lendületesebb gyaloglás, aztán pár perc lazább tempó, és ezt ismételgeted. Én magam is csinálom az egyik barátommal minden héten. Bevált. Meg amúgy szeretünk közben beszélgetni is. :) Az egészben azt szeretem, hogy nem kell hozzá csúcstechnika, és nem kell hozzá az a fajta elszántság sem, ami sokakat már az elején elijeszt.

A Sport Walk szervezett egy februári kihívást: minden nap teljesíteni kellett legalább 5 kilométert, futva vagy gyalogolva, és beposztolni a Strava-csoportjukba. Kipróbáltam. Nem volt semmi extra benne – az 5 km most nagyjából ezen a szinten van nálam, egyszerűen lefutottam vagy lesétáltam (kint vagy futópadon), megvolt, beposztoltam. Kész. A kihívásban közel húszan voltunk, és ami igazán meglepő: mindenki teljesítette, aki elkezdte. Egyetlen kiesés sem volt. Ez ritka — és ez egy jó kihívás ismérve.

Ma volt az alagút futás Kőbányán, Budapesten. A mai versenyen be lehetett futni a víztározó „labirintusába”. A lányaim beszéltek rá erre a versenyre. Nagyon menő volt Annával futnom. Sajnos Eszter lebetegedett, így végül ketten futottunk. Szerintem elég jól fel is készültem – bár a felkészülési idő csak 8 hét volt. Nem emeltem magasra a lécet, mert minden hónapban futok 15 km-t, amikor Garmin-kitűzőt lehet kapni, így a 14 km nem volt szokatlan.

A Facebook-csoportunkban minden hétfőn felteszek egy kérdést: „Mi történt a múlt héten? Mit terveztek erre a hétre?” A ma reggeli futásom közben (10 km, volt időm gondolkodni) azon töprengtem, ha 5 évvel ezelőtt tettem volna fel magamnak a szokásos heti kérdést, mit válaszoltam volna rá. Talán ezt: „Szokásos mindennapi futópados séta, 42 perc, 120 körüli pulzussal. Kaja csak állati eredetű, szigorúan max. 1400 kalória, egyszeri étkezés (OMAD). A súlyom folyamatosan csökken, hol kisebb, hol nagyobb lépésekben.

Sajnos a tartós életmódváltás valóban azok közé a dolgok közé tartozik, amelyeket a legkönnyebben adunk fel. De ne mondjunk le róla ilyen könnyen! Először is kell egy jó cél a változáshoz. Egy cél, amiért érdemes változtatni – ez lehet az egészséged, vagy igen, akár a beach body is (ne ítéld el, ha valaki a külsejét szeretné formálni). Az apró lépések mellé a kísérletezést javaslom: 2–3 hétig próbálj ki valamilyen változtatást, egy „apró lépést”, és nézd meg, hogyan sikerül beépítened a mindennapokba.

Belekezdtem egy elég rendszeres futóedzésbe, plusz folytatom a heti háromszori edzőtermi edzéseket (már ha éppen sem én, sem az autó nem vagyunk betegek). Nem megy rosszul, de nem is haladok. Persze két hét még nem a világ, de két hét pont elég, hogy el tudjam dönteni: valamit változtatni kell. Elmélyedtem kicsit a témában, átnéztem a saját adataimat, és megpróbálok belőlük talán másoknak is értékes tartalmat átadni. Fogyás Az én technikám a fogyáshoz nem a sporton keresztül vezetett, mert a napi 42 (!

Ti mire vagytok büszkék 2025-ből? Kezdem én: 2025-ben nem nyírtam ki senkit, és ezzel egy hosszan tartó rossz szériát szakítottam meg. És megtanultam rajzolni. Ezt a képet is én rajzoltam, ni! Most vicces fiú vagyok, mert természetesen magamat nem nyírtam ki idén, és AI-jal tanultam meg rajzolni. Na de a viccet félretéve: amire igazán büszke vagyok, hogy megtanultam kezelni a stresszt. Nem volt könnyű, de priorizálni kellett hozzá az alvást és a mozgást.